A napi rajzos projektem az 1169. napon ért véget. Nem egyik napról a másikra történt, akkor már egy ideje érlelődött bennem, hogy nem szeretném tovább csinálni. Már nem volt meg benne az, amiért anno elkezdtem, valami változott, azt hiszem elsősorban bennem.

Elkezdtem tanulni és azt vettem észre, hogy ez már nem elég, még többet akartam akartam fejlődni és ezt a napi, kis fél órás, cuki rajzocskák már nem adták meg nekem, másrészt pedig úgy éreztem ki szeretnék törni ebből a cuki világból, amit magam köré felépítettem.

Eleinte fura volt, hogy hirtelen rám szakadt a “szabadidő”, bevallom őszintén élveztem és egy picit meg is könnyebültem, hogy leraktam ezt a mindennapi rutint. Rutin, azt hiszem ez a megfelelő szó, megszokássá vált az egész, akár a napi fogmosás. Tehernek nem mondnám, mert egyébként nagyon élveztem és nagyon sokat segített. Egyfajta terápia is volt számomra, mert a magam módján szinte mindent kirajzoltam magamból, ami ért, ami velem történt, jót és rosszat egyaránt. (Egyébként a facebookon végigkövethető az egész napi rajzos projekt, instán később kezdtem el a posztolást.)

Tehát maradt az iskolai keretek közötti rajzolás, nagyon ritkán készültek olyan rajzok, mint abban a bizonyos 1169 napban. Az igazat megvallva kellett ez a két év, voltak nehéz pillanatok, amikor csak néztem, hogy ezt most hogy fogom lerajzolni?!

Ez már nem a napi, kis, gyerekded rajzocskák időszaka volt és mikor végre nekiálltam és belemerültem, amikor magával ragadott a flow, még élveztem is ahogy serceg a ceruza a papíron és a végén tiszta grafit a kezem… Most miközben írom e sorokat döbbenek rá, hogy ez mennyire hiányzik, amikor egyszerűen csak kiszakadok a világból és csak serceg a grafit a papíron… nincs agyalás, nincs pandémia, nincs semmi, csak a papír, a ceruza és én…

Végül, még ha nem is tökéletesen, de sikerült lerajzolni a beállított csendéleteket és úgy érzem sikerült valamiféle fejlődést is elérnem, de ennek a megítélését inkább rád bíznám, kedves Olvasóm… inkább megmutatom az elkészült rajzokat.