Ők ketten, a kis Mili leányzó és Micu cica a karanténidőszak kezdetén születtek, színezőnek szántam a gyerekeknek és szerettem volna kis történeteket írni a rajzokhoz, de közben idő hiányában polcra került a két kis hős kalandozása. Az első rajzaim még kézzel készültek, persze, hogy kiszíneztem, imádok színes ceruzákkal színezni… és szeretem az egyszerű, kissé gyerekes figuráimat is, egy picit ez is én vagyok, a lelkem egy kis darabja, a kislány, aki sosem akar felnőni…
Akkoriban azért volt pár dolog, ami új volt és azért néha megmosolyogtatott. A következő rajzon éppen azt a bizonyos “könyökpuszit” örökítettem meg, ez már lehet örökre velünk marad. Se kézfogás, se puszi… helyette jött a “könyökpuszi. Persze én ezt mindig elfelejtem és nyújtogatom a kezem, míg azt veszem észre, hogy furán néznek rám mit is akarok, aztán nagy nehezen kapcsolok, hogy “Hoppá!” Hát ez is én vagyok…
No de ugorjunk a következő kis rajzocskára, ami általám is megörökítésre került az nem más, mint a piros szívecskék megjelenése az ablakokban, hálánk jeléül, a szívek köszönetet közvetítettek mindazoknak, akik azokban a napokban is értünk dolgoztak.
A “könyökpuszi” és a szívecskézés után eljött az első olyan húsvét, amikor arra kérte a lakosságot a kormány, hogy ne tartsunk nagycsaládos összejöveteleket, és inkább szűk körben ünnepeljünk. Az első húsvétom volt egyedül, ennek ellenére főztem tojást, vettem sonkát és így is elmúlt az ünnep. Nekem az idei is ugyanígy telt… de azért nem szeretnék nagyon hozzászokni… remélem a jövő évi már normális ütemben fog zajlani….
